A 10-13. század irodalmánál beszélhetünk vallásos irodalomról, középkori drámákról és világi irodalomról.

A vallásos irodalom központjai a kolostorok voltak, mely keresztény világszemléletet közvetített. A földi élet, és boldogság megvetése, bűntudat és vezeklés jellemezte. A túlvilági boldogsághoz az aszketizmus, önkínzás és alázatosság vezetett. Az irodalom nyelve eleinte latin volt, de később megindult a szövegek átdolgozása a különböző nemzeti nyelvekre. Műfajai: himnuszok, legendák és példázatok. A himnusz lelkes, emelkedett hangulatú ünnepi, lírai műfaj, Istent vagy valamely eszmét dicsőítő, imaszerű, magasztos hangú költemény.  A legenda rendszerint a szentek életét és csodatevéseit feldolgozó történet.  A példázat erkölcsi tanulságot szemléltető rövid elbeszélés.  Több példázat maradt fenn magyar kódexekben. (Példák könyve, Érsekújvári kódex)

Az egyházi szertartásból alakultak ki a középkori drámák, melyek egyszerre három szinten is játszódhattak: a pokolban, a földön és a mennyben. Műfajai: misztérium (bibliai történetek színpadi előadása), mirákulum (szentek életének csodás eseményei, szenvedéseik és vértanúhaláluk), moralitás (az ember életútjának bemutatása erkölcsi tanító szándékkal, erények és bűnök viaskodtak az ember lelkéért).

A világi szemlélet, azaz a világi irodalom nyelve már nemzeti volt. Ezt képviseli a lovagi irodalom és a vágánsköltészet (vágánsok=tekergők). A 12. századi Európában a papság mellet a lovagság is jelentős kultúrateremtő réteggé vált. A lovagi irodalom szemléletbeli alapjai a lovagi fogadalom három sarkalatos erényén alapultak. Ezek: a keresztény hit védelme, a hűbérúr iránti feltétlen hűség, a gyengék és a nők oltalmazása. A lovagi epika a miles Christianus (keresztény lovag) vagy athleta Christi (Krisztus katonája) alakja köré fonódik, aki a keresztény hit védelmében küzd a pogányok ellen. A Roland-ének főhőse például a szaracénok elleni küzdelemben hal mártírhalált. A vallásos áhítat ezekben a művekben az egyéni dicsőség, a hírnév világias értékeivel fonódik össze. A lovagi líra a Mária-kultusz hatásától átitatva, az elérhetetlen, eszményi Magas Hölgy szolgálatát valósítja meg. Ez a szerelemélmény bár a beteljesületlenség helyzetéből szólal meg, s mentes az erotikától, mégis világibb jellegű, mint a korábbi Mária-himnuszok hangja. A lovagi költészet szülőhazája a Franciaországi Provance volt, innen indulva terjedt el a trubadúrlíra új hagyománya a középkori Európában. A trubadúrköltészetnek egy sajátos változatát képviseli a német Minnesang, melynek jellemzője, hogy a szeretett hölgy nem teljesen elvont alak, gyakran személyes vonásokkal rendelkezik, s a szerelem erotikus tartalma is gyakran hangot kap. Mindezek következményeként a német Minnesang a lovagi költészet leginkább világias változatát képviseli.

A vágánsköltészet a vándordiákok, kóbor lovagok, szökött szerzetesek latin nyelvű költészete. Lázadó költészet, melynek célja az egyéniség és az ösztönök szabad kifejezése. Hirdeti a tavaszt, a bort, a szerelmet és az ifjúságot. Harsányan hirdeti az életörömöt, de emellett erős társadalomkritikával ábrázolja a papot, a nemest és a parasztot. Francois Villon (kb. 1431 - kb. 1463) - méltó képviselője a vágánsköltészetnek, ő, aki a francia irodalom múlhatatlan értéke. Viszonylag hiteles adataiból egy valószínűtlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel, bordélyházi gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az ötszáz év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis Testamentumban és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában.

A kor irodalmának egyik legkimagaslóbb egyénisége, a polgári gondolat legteljesebb kifejezője a legnagyobb olasz költő, a feudális középkor utolsó, az új polgári korszak első nagy költője, a firenzei Dante Alighieri (1265-1321). 

Fő műve az Isteni színjáték (La Divina Commedia, 1307-1320) - részben a középkori világkép nagyszerű összefoglalása, de megrázó realizmusa és az emberi tudás és szenvedély magasztos értelmezése révén a reneszánsz előhírnöke is.
 

Magyar irodalmi forrás elsősorban a 12-13. század fordulóján Anonymus (névtelen) - (III. Béla király jegyzője) történeti munkája. A teljes szövegében ránk maradt Gesta Hungarorum (A magyarok tettei) című mű, az első fennmaradt magyarországi latin történeti elbeszélés  a magyarok eredetét, a honfoglalás és a kalandozások történetét akarta bemutatni. Elsősorban saját korának társadalmi viszonyaira, valamint a honfoglalás és a kalandozások korára vonatkoztatva értékes forrás. A latin szövegben előforduló magyar szavak miatt jelentős nyelvemlék is.

A kor másik hivatott magyar irodalmi alkotója (Kun) László udvari papja, a krónikaíró, Kézai Simon. Latin nyelvű krónikájában - Gesta Ungarorum (Magyar krónika) - a hunoktól kezdve saját koráig tárgyalja a magyarok történetét, akiket a hunok utódainak tekint.  Művében részben erősen érződik a 13. század második felében jelentkező, nemesi egyenlőséget hirdető köznemesi állapot hatása, valamint fellelhetők az eretnek ideológiák nyomai is.