Táplálkozás
2007.01.06. 08:52
A farkas vérbeli ragadozó. Szinte mindent legyûr: megeszi a bölényt, jávorszarvast, vapitit, gímet, ôzet, muflont – egyszóval bármit, amit el tud ejteni. Ha a kényszer ráviszi, jó étvággyal bekebelez kisebb rágcsálókat, madarakat is. Sôt, olykor még növényeket is fogyaszt, különösen kedveli például a fekete áfonyát. Vadászati módszere igencsak sokféle. A rágcsálókat egyszerûen összeroppantja, a kisebb csülkösvadnak átharapja a torkát, a nagyobb állatot pedig – olykor váltott falkatársakkal – addig ûzi, amíg az „végkimerülve” meg nem áll; ekkor a falka ráront és leteperi.
Ordasunk még ezeken kívül is számos vadászati módszert ismer. Azért kellett így „megokosodnia” ôkelmének, mert élôhelyén sokkal kisebb a vadbôség, mint például Afrikában, ahol a hiénakutyák falkája kedvére válogathat a patások hatalmas csordáiból. Persze a farkasok sem szeretnek fölöslegesen futkosni, ezért ha tehetik, a könnyen utolérhetô, jobbára beteg, sérült, legyengült préda után erednek. Szelektáló szerepük már csak ezért is vitathatatlan.
Európában mégsem mindenütt örülnek a farkasok jelenlétének, féltik tôlük a vadállományt. Az ugyan kétségkívül igaz, hogy nem térnek át a vegetáriánus kosztra, s az is tagadhatatlan, hogy a túlszaporodott csülkösvadnak éppúgy nem tudnak ellenállni, mint ahogyan a legelôre kicsapott háziállatoknak sem. Ám a farkas sokkal különb, mint a híre: komoly veszélyt legfeljebb a tájidegen és az ôshonos növényzetet károsító muflonra nézve jelent. Ami pedig a birkanyájat illeti, annak védelmére már sok száz évvel ezelôtt feltalálták a komondort!
|